Szép a huszár, szép a huszár, felül a lovára,
Arany mente a hátára, kard az oldalára,
Virágcsokor a csákóján, úgy megy a csatába,
Ne sírj Rózsám, megtérek még a szabad hazába.

 

Ismét elmúlt a tél, ennek ékes bizonyítékaként pár hete az utolsó akciós Mikulások is levonultak a boltok édességes polcairól, hogy süvegüket megemelve, a sok ácsorgástól kissé megfáradva, megfakulva átadják helyüket a vidám színekben pompázó hetyke, húsvéti csokinyulaknak, bárányoknak, tojásoknak és egyéb nyalánkságoknak. Hát, majd jól elfáradnak ők is a kéthónapi ácsorgásban. De ha már itt tartunk, nem értem, miért nem jutott még senkinek az eszébe, hogy február tájékán elárassza a boltokat különféle formájú, minőségű és nagyságú "busó-csokikkal"? Vagy szőrős-morcos busó-figurákkal, játékokkal, busó-álarcokkal, plüss-busókkal, busó-kifestőkkel, kereplőkkel, CD-kkel, DVD-kkel, busó-RPG-kkel? Elvégre a Busójárás, 2009 szeptembere óta mint védendő, megőrzendő hagyomány szerepel az UNESCO által jegyzett "Az Emberiség Szellemi Kulturális Öröksége" reprezentatív listáján. Szóval erről is tudnunk kell, mert ez kimondottan szeretni- és tisztelnivaló magyar (sokác) hagyomány! Ma a telet űzik, kergetik az álarcos szőrmókok kolompolással, kereplővel, láncos bottal, köcsögdudával, a legenda szerint azonban hajdan Mohács török megszállóit késztették pánikszerű menekülésre a megelevenedett ördögök. 
No, de ugorjunk egy évszakkal és néhány évszázaddal előrébb, mert hiszen más elnyomókkal szembeni küzdelmekről is megemlékezünk a kikelet eljövetelekor. Mi szokás szerint ilyenkor "hadrendbe állítjuk" az év más időszakaiban a raktárunkban várakozó huszárcsákókat, mentéket, "borotvaéles" fakardokat, a dobot és az ezredszászlót, hogy a színpadon verbuvált díszes regimenttel elkápráztassuk a fecskefalvi leányokat "Jönnek a huszárok" című mesejátékunkban, amely egy kedves, színes élőkép az 1848-49-es szabadságharc idejéből. 
Jut eszembe: idén a "szabadságharc" kifejezéssel már jóval a megemlékezések előtt - év elején - a napi politikához kapcsolódóan is számtalanszor lehetett találkozni. Politikusok, elemzők, újságírók előszeretettel használták a jelen folyamatokra ezt a történelem-ízű meghatározást utalva a magyar politikai-gazdasági függetlenséget megőrzendő diplomáciai csatározásokra. Nem lenne szerencsés ezen ünnepi hangulatban előcibálni azokat az égbekiáltó szamárságokat, a bulvárpiacon is bóvli kategóriás ferdítéseket, amiket szebb napokat megért kis hazánkkal kapcsolatban összehordtak megvezetett vagy alulinformált européerek tőlünk sok száz kilométerre. De eljátszottam a gondolattal, hogy miképp reagált volna az ilyen hazug vádakra egy szülőhazájára büszke, annak becsületéért életét is áldozó, félelmet nem ismerő, vérmes huszárzászlóalj…
Ma azt mondaná minden civilizált európai, hogy az bizony csúnya önbíráskodás lenne (ha például egy Hadik-féle offenzíva - melyről a tavaly ilyentájt írtam - megsarcolná Berlint). Sokan viszont úgy gondolnák: "na, ez az igazi magyar virtus, hajrá!" Az bizonyos, ma más eszközökkel és más "szabályok" szerint (vagy épp a szabályokat nélkülözve) vívják ezeket a csatákat. Az is látható, hogy amint a múltban, úgy a jelenben is a szabadságért folyó küzdelem nem áll meg egy ország határainál, mert a szabadság eszméje egyetemes, nemzetek feletti érték, és ahogy 1848-49-ben úgy a mai világban is szép számmal akadnak követőink, támogatóink. Mint említettem, ma már a diplomácia harcmezején fényes üvegpalotákban öltönyös-nyakkendős hölgyek-urak laptopokkal, okostelefonokkal felfegyverkezve vívnak indulatos szócsatákat törvényekkel, paragrafusokkal, sok esetben bődületes valótlanságokkal dobálózva, tolmácsok hadának közreműködésével és globális médiahátországgal. 


 

Régen harci díszbe öltözött honvédok, huszárok, tüzérek, reguláris-, irreguláris- és nemzetőr seregek néztek farkasszemet a túlerőben levő ellenféllel. Sok nemzet fiai álltak a magyar zászló mögé: osztrákok, németek, lengyelek, szlovákok, ruszinok, szlovénok, bunyevácok, olaszok, sőt érkeztek önkéntesek az Orosz- illetve Oszmán Birodalomból, s még egy Christian Schell nevű dánt is besoroztak Vas megyében. Jellemző, hogy az aradi vértanúk között is találunk szerb (Damjanich József), horvát (Knezić Károly) illetve német (Aulich Lajos, Lahner György, Leiningen-Westerburg Károly, Poeltenberg Ernő, Schweidel József) származásúakat is, míg sajnos sok magyar ajkú, magyar származású katona hű maradt a császárhoz és saját népe ellen fordította fegyverét. Úgy tűnik, ebben is van egyfajta történelmi párhuzam…
De ha már szó esett a mai kor küzdőinek "harci ruházatáról" (öltöny-nyakkendő) és "fegyvereiről" (laptop, okostelefon, tablet PC), tekintsünk meg mondjuk egy huszárt is tetőtől talpig, avagy csákótól sarkantyúig, vegyük szemügyre ruháját, fegyverét, lovát, előtte azonban pontosítsuk, ki is, mi is az a huszár?

Kezdjük azzal, hogy a huszárság történelmi mércével mérve messze túlmutat az 1848-49-es Szabadságharc korán, tekintve, hogy eredete legalább a XV. századig nyúlik vissza, igaz nem felejthetjük el a honfoglalás kor előtti könnyűlovas harcmodort sem, amely a huszárság taktikai alapját adta. A rajtaütésszerű harcmodor, a gyors fordulások, a színlelt megfutamodás, majd visszafordulva bekerítés, lóhátról nyilazás, később lóhátról kopjázás, fokos- és szablyavívás, lőfegyverhasználat a ló és lovas teljes összhangját igényli, mely még a honfoglalás előtti idők hozadéka. Ehhez hasonlóval kevés európai nép büszkélkedhetett, nem véletlen, hogy a huszárság fénykorában ennek mintájára alakultak ki Európa számos országában a lovas "huszárszázadok". A kiképzést, a taktika átadását természetesen tapasztalt magyar tisztek végezték, akik a legmagasabb rangfokozatokig küzdötték fel magukat (a szó legnemesebb értelmében). A magyar mintát átvették többek közt a lengyelek, poroszok, oroszok, németek, osztrákok, angolok, franciák, de még az amerikai függetlenségért harcoló északi erők is. 
A huszárok jelenléte az írásos emlékek szerint Mátyás korától datálható („equites levis armaturae, quos hussarones appellamus” magyarul „könnyű fegyverzetű lovasok, akiket huszároknak nevezünk”). Egyes források alapján a latin "cursor" (futó, gyors lovas) kifejezésből származik a nevük, mások szerint miután Mátyás király elrendelte, hogy minden húsz jobbágytelek után állíttassék ki egy felfegyverzett katona, a huszár elnevezés a "húsz" számnévből ered. Újabban még az is felmerült, hogy az ujgur nyelvben is létezik egy "huszár" szó, ami közkatonát jelent. Az eredet tehát tisztázatlan. Az viszont jól látható, hogy a török időktől a Rákóczi-szabadságharcon keresztül az 1848-49-es függetlenségért vívott küzdelmekig a huszárok komoly stratégiai erőt képviseltek, sőt még a XX. században is léteztek reguláris huszárdandárok, hadosztályok, melyek azonban az új korok haditechnikájával már nem vehették fel a versenyt… vagy mégis?

 

A fél évezrednyi történet ugyanis a II. Világháborúval véget ért, de még az utolsó bevetések is a félelmet nem ismerő huszárvirtusról szóltak. Erre egy német szemtanú így emlékezett vissza: „…Ismét kemény harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, aki egy magas vasúti töltés mellett ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, s mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor a tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt a kecses, elegáns lovaikkal? Egyszerre megdermedtünk: ezek a magyarok megbolondultak! Lovasszázad, lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban villogó kardokkal végigvágtázott a széles síkságon. (…) Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordul, és pánikszerűen otthagyja állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket. (…) Most az egyszer az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelésen…”

 

Az bizonyos, hogy huszárjainknak nem kellett a szomszédba menni vitézségért, bátorságért, mint ahogyan a lovas harcmodoron túl díszes öltözetük is Európa-szerte elkápráztatta a főúri szalonok hölgyeit és urait, így a XVIII.-XIX. században a karakteresen magyar, zsinóros-gombos dolmány, mente és atilla a puskaporos harcmezők után bevonult a rizsporos báltermekbe is, ahol kedvelt úri viseletként folytatta diadalmenetét. A kezdetekben még főként bőr, nemez és fémek adták az egyenruhák alapanyagát, íjak, szablyák, kopják, fokosok a fegyverzetet. Vastag, jól cserzett bőrből készült, bélelt mente védte a felsőtestet, orrvédős csúcsos sisak, vagy nemez- illetve báránybőr kucsma a fejet. Ekkor még sarut hordtak, sarkantyúval, s a panyókára vetett mentét még párduc- vagy farkasbőrkacagánnyal is befedték. Volt, aki sodronyinget használt a kardcsapások kivédésére. A fegyverzet fejlődésével a ruházat is változott. A kopját (ami egy 2-2,5 méter hosszú döfőlándzsa) felváltották a kezdetleges kovás, majd később a csappantyús lőfegyverek (karabélyok, pisztolyok), de a kopjások utódai a lengyel, német, osztrák ulánusok (dzsidások) egészen a XX. századig hadrendben álltak. 
A jellegzetes huszáregyenruha aztán török és délszláv hatásra alakult ki a XVIII. század második felében. Ez az amit általában megszokhattunk a huszárábrázolásokban és ezt az öltözetet használták a Szabadságharc katonái 1848-49-ben. Érdekesség, hogy a civil divat és a katonai viselet közt milyen sok átfedés alakult ki abban az időben. Amikor például a cilinder elterjedt a polgári öltözetben, a huszárcsákók is magasabbak lettek, de jellemzően a régi nemesi öltözék alapján fejlődött az egyenruha is, annak sok elemét felhasználva. 
A katonai uniformisnak több funkciója is ismeretes. Elsődlegesen a harci feladathoz kellett igazodni, vagyis nem akadályozhatta a fegyverhasználatot, ugyanakkor passzív védelmet kellett nyújtson a katonának. Másodszor megkülönböztető szerepe volt, vagyis külön szín és forma választotta el a nációkat, illetve a különböző fegyvernemeket, vagy épp a névvel, egyéb megjelöléssel rendelkező ezredeket. Természetesen a rangjelzés is jól láthatóan megjelent ezeken a ruhadarabokon. S végül, de nem utolsósorban az esztétikum is fontos szempont volt e nagy becsben tartott ruhák kialakításában, ami később – és főleg a magyar Szabadságharc idején – kényszerűen háttérbe szorult a szükséghelyzet miatt. Például ritkábbá vált a dolmányokon, mentéken az addig igen sűrű zsinórozás, melynek nem csak díszítő szerepe volt, tekintve, hogy a sújtás épp a "sújtástól", a kardcsapástól védett, mellette a zsinóros sújtások bújtatói tartották a gombokat, ugyanis a magyar viseletben ez idő tájt nem ismeretes a gomblyuk. Szintén a kényszer szülte az első honvéd zászlóaljak barna atilláját, mivel barna posztó állt nagy mennyiségben a kincstár rendelkezésére.A legszembeötlőbb felsőruházat tehát a dolmány, ami egy rövidebb kabátféle volt, mindössze háromujjnyira lógott ki az öv alól, a zsinórozás függőlegesen varrt pityke- és gombsorok közt vízszintesen kanyargott. A tiszteknek több gombsor és paszomány is dukált. 
A dolmány felett egy 40 centis mentekötő zsinórral panyókára vetve hordták a kívül fekete, belül fehér báránybőrrel bélelt mentét, mely formailag, ornamentikájában (díszítésében) egységes képet mutatott a dolmánnyal, így lovon ülve fontos része volt a menet- illetve díszöltözetnek, mellette védte a nem fegyverforgató kezet. 
A dolmányra erősítve a derekukon viselték az övszerű, sárga zsinórokból font kösöntyűt, a dolmány alatt hosszú ujjú, gallér nélküli fehér vászoninget hordtak, nyakukat fekete gyapjúnyakkendővel többszörösen körbetekerték. 
Szintén jellegzetes ruhadarab a feszesen lábszárhoz simuló posztónadrág, melyet a gombokkal megegyező színű zsinóros sújtások, vitézkötések és paszományok ékesítettek. A lábszárat az ívelt torkú, fekete színű, taréjos sarkantyús, zsinórral díszített huszárcsizma is védte, mely borjú- vagy marhabőrből készült, és alacsony kérgének köszönhetően igen kényelmes viselet volt. 
A "felvégen" csákóban végződött a felszerelés, mely több fontos információt is hordozott, mint legkimagaslóbb darabja az öltözetnek. A kimondottan katonai célokra kifejlesztett fejfedő18,5 centivel emelkedett viselője fölé, és ez még csak a csákó "teste", melyet a boros hordók mintájára, vékony falapocskákból állítottak össze és drótkarikákból készült abroncsozással tettek még ellenállóbbá az ütésekkel, vágásokkal szemben. A vázra a huszárezred színével megegyező posztó került, hátul felhajtható bőrellenzővel, mely a tarkót védte. A csákó része volt még a szemernyő, a rohamszíj és a hihetetlen gazdagságú zsinórozás, barátcsomós vitézkötések, rojtok, paszományok, melyekből ránézésre megállapítható volt viselőjének a rendfokozata. A csákó felső peremén kapott helyet a csákórózsa. Ennek a bársony középmezejére az uralkodó monogramját hímezték, és végül a csákórózsa mögött díszelgett a halcsontra erősített tollakból álló forgó. 

 

Ez tehát a ruházat a teljesség igénye nélkül, hiszen a fentiekben csak a menet- illetve díszöltözet részeiről szóltam. Két kiegészítő még így is idekívánkozik: az egyik a csatlék, amelyet a dolmány alá rejtve hordtak, s amely a szablya és a tarsoly tartására szolgált. Utóbbi az a sok esetben gazdagon és egyénileg díszített kiegészítő, amelyben a huszár személyes holmijait – pipáját, borotváját, egyéb apróságokat – tartotta.

 

Nem esett szó ugyanakkor a fegyverekről és a huszár leghűbb társáról, a lováról. Viszont most azt mondom, amit a gyerkőceimnek szoktam meseolvasáskor: "hagyjunk máskorra is!" Vagyis innen folytatom majd - Jövőre! Addig viszont jó szívvel javaslom, hogy aki csak teheti, látogasson el a következő napokban (vagy akár a tavaszi hadjárat teljes időszakában) legalább egy hagyományőrző huszár-összejövetelre, ahol a fent említett gyönyörű egyenruhák korhű másolataiban masíroznak és lovagolnak huszárok, honvédok, tüzérek, sőt az "ellenséges haderők" is, hogy aztán teljes csatákat "eljátszanak" a közönség és saját maguk nagy örömére.

 

És ami a legfontosabb: készüljünk méltóképp az ünnepre! Tárjuk ki szívünket, tisztítsuk meg lelkünket az oda nem illő szennyektől, hogy teljes pompájában ragyoghasson bennünk a büszke emlékezés fénye! Tűzzünk kokárdákat, mint március zsenge korú ifjai, és szívjuk magunkba a forradalmárok és a magyar Szabadságért harcoló katonák százezreinek hősi tetteikkel telerótt, vérükkel megpecsételt üzenetét: merjünk nagyok lenni, mint ők, a példaképeink, akik a legnagyobbak közül valók!

 

S ha szél fújdogál Európa felől, hagyjuk, hadd fújjon, hát ez a szél dolga. S ha vihar jő Európa felől, hát majd továbbmegy, aztán úgyis kisüt a nap. Mert mi itt vagyunk több mint ezer éve, és mi itt is maradunk, mert itt születtünk, itt nevelkedtünk, itt élünk, itt dolgozunk, itt alkotunk, itt szeretünk, és ha itt az idő, itt halunk meg, mert ez a hazánk: Magyarország!

 

 

 

Méltóságteljes Ünnepet!

 

 

 

 

 

T.S.