Levegőt!

Kedves Silvio bá’!

Az alábbi vendégkönyv bejegyzésre szeretnék most a Kolompos együttes nevében és a nyilvánosság előtt választ adni:

„Kedves Kolompos! Legutóbb (tegnap) is nagyon élveztük volna a táncházat, ha... ha nem lett volna ekkora tömeg. Az egyik szülő javasolta, hogy egészen egyszerűen ne engedjenek be túl sok embert (...) - ez nyilván nem járható út, ellenben talán megoldható, hogy szabjanak valamiféle alsó korhatárt. Tisztában vagyunk vele, - hogy az újszülöttnek is jót tesz a jó zene - hogy legjobb, ha együtt az egész család - hogy "miért ne jöhetne bárki!?" - stb. Tudjuk, hogy a táncházba szeretnek akár egy-két hetes csecsemőt is hozni, mert lehet és mert divatos(!) dolog ez mostanában. Ezzel együtt jó lenne, ha szabnának valamilyen (alsó) korhatárt és akkor nem csak a karonülők mentesülnének az állott levegőtől. Ráadásul ilymódon valószínűleg a kísérő felnőttek száma is jelentősen csökkenne, ami elég helyet, jobb levegőt, és egyáltalán - ami a lényeg - nagyobb élménykihasználást eredményezne. Nyilván némi financiális veszteség is létrejönne a mínusz x belépőjegy miatt, de talán biztos, hogy mindenkinek jobb egy szellős táncház, mint egy tömegjelenet. Kérjük, hogy gondolják meg, Üdvözlettel és bújjék! Silvio bá"

Nos, válaszom születésekor még nem tudjuk pontosan melyik volt az az ominózus táncházunk, ahol „zavaróan sokan” voltunk… de a megtévesztő dátum ellenére (január 23-a, 0:30) sejtjük, hogy a Fonóban. Igen, ott előfordul az ilyesmi, mint ahogyan a többi táncházunkban is megesik, hogy az emberek tetszésük, elfogadásuk, szeretetük jeléül eljönnek megnézni, meghallgatni bennünket, és olyankor magukkal hozzák a kicsinyeiket is, mivel elsősorban nekik szól a Kolompos mulatság.

Az biztos csak valami félreértése, vagy meg nem értése lehet a táncházas programjaink lényegének, amikor valaki azt gondolja, ha kevesebben vagyunk, jobb a „buli”. Mi rengeteg munkát, energiát, sok szeretetet és figyelmességet adtunk ahhoz a folyamathoz, aminek eredményeképp ma a Kolompos gyermektáncházak a legnépesebbek Budapesten és környékén. És mint a nagy múltú fehérnemű áruház, mi is „ügyelünk a részletekre”. Ha kell hangosítást szerelünk, ha kell székeket pakolunk, berendezzük, feldíszítjük a táncház színhelyét, s olyan is előfordult már, hogy a szülők helyett is figyeltünk a gyerekekre, le ne potyogjanak a színpadról, ahova felmásztak. Hozzáteszem, nem a „karonülők” csintalankodtak.

Az pedig ugye elég fura lenne, ha kitennénk egy táblát: kutyát, házi állatot és 3 éven aluli gyereket a táncházba bevinni SZIGORÚAN TILOS.

Megjegyzem, mi a legkisebb leányunkat két hónaposan vittük először a Fonóba. Azóta is szeret odajárni, most már totyog, és valószínű jövőre ilyenkor már ott fogja ropni a nagyokkal. Tudós emberek erre azt mondanák: „szocializálódik”. Én azt mondom, jól érzi magát, és ez így van már 10 hónapja. Nem tudom, közben hány köbméter levegőt szívott el mások elől, illetve hány köbméter levegőt szívtak el mások tőle.

Itt szeretném a figyelmébe ajánlani kedves Silvio bá’, a Fonó honlapjáról idézett pogramismertetőt: „A Kolompos Együttes táncháza kifejezetten kisebb gyerekeknek és szüleiknek szól. Nagy tapasztalattal ötvözik a tánctanítást, a mesét, a játékokat és a daltanítást. Belépő: 600 Ft (3 év alatt ingyenes)”. Na, hát még ez is: „3 év alatt ingyenes”. Tehát sem mi, sem a befogadó intézmény nem a nyerészkedés vágyával csalogatja a legifjabb közönséget, hanem azért, mert szeretnénk, ha mind többen lennénk.

Bevallom, Silvio bá’, a hozzászólás olvasása közben „jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat”, és bevillant egy extrém példa is, amikor egy peremkerületi táncházban a szervezés miatt (híján) úgy alakult, hogy épp annyian voltunk, mint a közönség. Két órát mulattunk így, három gyermekkel és két szülővel. Szép volt, jó volt, de jobb szeretjük, amikor a közönség van többen… Szóval talán a régi emlékek hatására támadtak különböző vízióim, amik addig gyötörtek, míg le nem írtam őket. Ezek szerint csüggedésre semmi ok, mert:

Talán nem kell sokat várni, és az lesz a divat, hogy otthon, a légkondicionált „élményszobában” a holografikus televízió előtt ülve-állva 5.1-es hanggal 3D-ben lehet élvezni a külvilágot. Talán lesz a programok közt webkemerás élő Kolompos táncház is, s a nagyobb mulatságokat különféle detektorokkal érzékelve egy automatika csíramentes, ózondús levegővel árasztja el az élményszobát.

Ma azonban még az a „divat”, hogy a szülők nem hagyják otthon a karon ülő gyermeküket egyedül, hogy a nagyobbak, és a szülők „élménykihasználása” optimális legyen.

Persze el lehet játszani egy olyan orwelli gondolattal is, hogy a felállítunk egy biztonsági szolgálatot, akik mint a BKV ellenőrök, szigorú sorfalat állnak, elkérik az érkezők igazolványát, lakcímkártyáját, és születési anyakönyvi kivonatát, megmérik a tüdőtérfogatukat, elvégeztetnek egy „aktivitás-tesztet” (nehogy sokat ugráljon a csintalan kölke), s ha kell nyugtató rágótablettát tömnek az átlagosnál ficánkolósabb apróságok szájába. Sőt, külön erre a célra kiképzett kutyákkal ki lehetne szimatoltatni, nem rejteget-e valaki a kabátja alatt vagy a táskájában egy-egy 2-3 hetes csecsemőt.

Másik megoldás lehet a „kínai modell”, amely szerint az egy, lehetőleg 120 cm-nél magasabb gyermekkel érkezők kedvezményben részesülnek, a gyermek nélkül csendben meghúzódók pedig akár ingyen is bejöhetnek. Ellenben, aki egy egész gyereksereggel jelenik meg, ráadásul 3 év alattiakkal, azokat többszörös áron engedjük csak be. Persze ezt a bánásmódot a nagycsaládosok már kezdik megszokni. Vagy mégsem?

Lehet továbbá megoldás az, hogy kihirdetjük a súlyos ítéletet: a Kolompos együttes nem kér többet a gyerekekből, mert néhányan aggályosnak tartják, hogy tömegjelenetek zajlanak a kulturált, élményszerű táncház helyett, márpedig ez – s ezt lássa be mindenki - tarthatatlan! Aki sok gyerekkel jönne, az ne jöjjön, inkább maradjon otthon és nézzen meg egy szappanoperát, vagy egy délutáni kedves kis sorozatot valamelyik tévékanálison. Mert alkalmazkodnunk kell azon kevesek igényeihez, akik „másképp” gondolkoznak, mint mi. A mai társadalmi élet is ezt diktálja… (vagyis ezt szeretné diktálni).

„De tényleg nekünk kell alkalmazkodni?” – hangzana el rögtön a kérdés mások részéről, akik már évek óta követnek bennünket mindenhova. Na és itt megdől az összes fentebb vizionált elmélet.

Tényleg nekünk kell? Nekünk szátötven-kétszázunknak?

Hát, ez a kérdés, Kedves Silvio bá’.

Egy szó mint száz: szeretettel várjuk legközelebb is, és ígérjük, amint jobb idő lesz, ajtót nyitunk – nem csak a nagyszámú, kedves, sokgyermekes közönségünknek, hanem a friss tavaszi levegőnek is.

Üdvözlettel:

T.S.