Jó reggelt, Szép Új Esztendőt Mindenkinek! Tessenek szemeket, füleket, szíveket kitárni, hisz eljöttek a regösök! Mi több, szerencsésen túléltük a világvégét is, a maják leszármazottai pedig azóta is jót kacagnak a kontinensüket leigázó, kifosztó betolakodók, kései utódain, akik közül jó néhányan képesek voltak akár (a mi forintos számításaink szerint) milliárdokat is költeni egy néhány négyzetméteres bunkerre, amiben reszketve átvészelhetik 2012. december 21-ét, a legutolsó "nemhivatalos" MAJA világvégét és az azt követő armageddont!
Az emberiség mai tudásának ismeretében azért a tájékozatlanság mellett nagyfokú hiszékenység és sok katasztrófafilm nézése is szükséges ahhoz, hogy valaki mondjuk, egy ilyen kuckóba tuszkolja be a karácsonyfát napokkal az ünnep előtt, s néhány mázsa tartós élelmiszer társaságában várja zizegve a Megváltó születésének napját. Talán nem gondolt arra, ha tényleg valóra válik a jóslat, hónapok után kibújva menedékéből lassú elmúlás vár majd rá. Na jó, hagyjuk is itt egy kis időre ezt a XXI. századi hisztériát és gondolataink szárnyán repüljünk vissza a múltba, hogy belehallgathassunk a csizmánk alatt ropogó hó meséibe.
Gyermekeim már tudják, hogy a régi dolgok mindig valami bölcs, megszívlelendő üzenetet hordoznak, s oly szívmelengetőek, mint a hajdani, rojtos végű szaloncukrok, vagy épp a ma már "retro"-nak számító gyertyafényes-csengettyűs múlt századbeli karácsonyi képeslapok. Sőt, gyakorta követelik elalvás előtt az esti imádság után, hogy meséljek nekik a Régi Dolgokról. S ilyenkor igyekszem összegyűjteni azokat a múlt ködébe vesző 30-40 évvel ezelőtti emlékeket, melyek az árnyékvilágból való eltávozásomkor valószínűleg utolsókként fognak törlődni kihunyó emlékezetemből.
Sajnos a Régi Dolgok között nem találtam olyan emlékeket, amik itt most közelebb vinnének bennünket annak megismeréséhez, miként is búcsúztak eleink a nagy sötétségtől, az Óesztendőtől, és hogyan regöltek, regeltek, hejgettek, uráltak, harsongtak, vigadtak a Fény eljövetelét ünnepelve. Ezért most arra kérek mindenkit, húzzon fel egy képzeletbeli hótaposót, s induljon felfedező útra velem!
Ráhangolódásként próbáljunk kizárni minden mai tudományos és technikai ismeretet. Képzeljük magunkat az északi félteke kontinentális zónájába, ami a kínai Nagy Faltól egészen Nyugat-Európáig terjedően sok, hozzánk hasonló lovas nomád nép, többek közt hunok, türkök, kazárok, kunok, úzok, avarok, alánok, ogurok szállásterülete volt hajdanán. Az általuk birtokolt sztyeppéken szarvasok, farkasok, medvék, rókák, menyétek, pegyvetek, nyusztok, nyulak, hódok, fajdok, foglyok, darvak, varjak, hattyúk, ludak tanyáztak, és persze a szent állat, a turul is őshonos errefelé, amely a mitológiai szerepén túl a pusztai népek vadászatában is segített, ugyanis az ősi magyar nyelvben a turul a sólyom szinonimája volt.
Hasonló tisztelet övezte nagyvadjainkat is, akiknek még a nevét sem szabadott kiejteni, ezért csak jelzők alapján lehetett rájuk gondolni: "szarvas", "farkas", sőt a medve is ide tartozik, mint szláv jövevényszóval illetett "mézevő", s akinek régebben réti öreg, erdei öreg lehetett a körülírt megnevezése. Az agancsát levető és újranövesztő szarvas az újjászületést, újjáéledést, az istenként tisztelt Napot később pedig Krisztust szimbolizálta (ld.: Csodafiú-szarvas).
A farkas ezzel szemben ellenszenves totemállat, mert falkákba verődve komoly veszélyt jelentett emberre, jószágra egyaránt. Egyes szófejtők szerint az archaikus "fene" szavunk a farkas egy régi jelentése, mely egyben ártó szellemet is jelölt (innen eredhet a "fenevad" szavunk, illetve a "fene vigye el!", "egye meg a fene!" szitkozódásunk.).
A sztyeppei nomád népek, köztük a magyarok télvíz idején téli szállásaikra húzódtak vissza, és táltosaik, sámánjaik révén igyekeztek varázslatos úton kiutat keresni a sötétségből, fagyból, hidegből, a tél fogságából. Az, hogy ma itt erről értekezünk, egyszersmind azt is jelenti, hogy táltosaink dobszóval kísért révüléssel, regeléssel, hejgetéssel megtalálták az utat az Égiek, a Fény, a Nap, az Isten felé. Őseink tehát nem csak az ellenségeiket és a veszélyes állatokat tudták legyőzni, hanem önnön félelmeiket is! Ha pedig baj volt, össze tudtak kapaszkodni, és a közösség erejében bízva mentek neki erős hittel a Sötét erőknek, amik hol az javainkat, hol a nyelvünket, hol a kultúránkat, hol pedig a történelmünket akarták elvenni. Hát nem tudták! Olyannyira nem, hogy például ezeknek a nagyon távoli múltban gyökerező hiedelmeknek, szokásoknak, babonáknak egészen a múlt század végéig élő volt a hagyománya a Kárpát-medencében (sőt ez a szokás újjáéledni látszik!), és a varázslathoz való ragaszkodás oly erősnek bizonyult, hogy a keresztény egyház sem tudott ezzel mit kezdeni. Főleg, hogy lényegében a magyarság hiedelemvilága, ősvallása sok tekintetben harmonizált a krisztusi tanításokkal. Így a regölésben megénekelt Csodaszarvas, mely az eurázsiai népeknél a csillagos eget, a Napot (mint isteni Fényt) és az újjászületést jelképezte, egy idő után Jézussal azonosult, aki elhozza a világosságot, megváltja a világot és újjászületik.
A regölés szövege, előadásmódja, felépítése elnevezése és tartalma is vidékenként különbözik. A XIX.-XX. században a hajdani gyepűvidékeken – Nyugat-Dunántúlon (Vas, Zala, Somogy vm.), Gyimesben, Moldvában és néhány székely faluban élt még elevenen ez a szokás (és számos helyen él még, vagy újra!). A magukat Szent István szolgáinak is nevező legények, illetve fiatalabb házasemberek december 26-án, Szent István vértanú emléknapján kezdik termény- és jószágsokasító, bőséghozó vagy épp párosító varázslataikat, s akár Vízkeresztig is járják a lányos házakat.
Az alapmotívum mindenképp a gonosz erők elűzése (ehhez kellettek a különféle zajos hangkeltő eszközök), illetve az ősi táltosok tudományának megidézése jókívánságok formájában, a verssorok végén visszatérő "Hej regö rejtem" varázsige segédletével. A dunántúli (és némely erdélyi) regös játékok az alábbi meghatározott dramaturgia szerint zajlottak:
Beköszönés:
Kelj fel, gazda, kelj fel,
Száll az Isten házadra,
Seregemagával,
Terített asztalával,
Teli poharával,
Haj, regő, rejtem,
Azt is megadhatja az a nagy Úristen!
Nem vagyunk mi rablók,
Szent István szolgái,
Most jöttünk Hidegkútról,
Hideg mezejéről,
Elfagyott kinek keze,
Kinek lába, kinek egye-mása,
Haj, regő, rejtem,
Azt is megadhatja az a nagy Úristen!
Csodaszarvas-ének:
Amott kerekedik egy fekete felhő,
Abban legelészik csodatévő szarvas.
Csodatévő szarvasnak ezer ága-boga,
Száz misegyertya, gyújtatlan,
gyulladjék,
Oltatlan, aludjék!
Haj, regő, rejtem,
Azt is megadhatja az a nagy Úristen!
Jókívánságok:
Adjon az Úristen ennek a gazdának
Száz kereszt búzát,
Száz kereszt árpát,
Száz kereszt rozsot,
Száz kereszt zabot,
Haj, regő, rejtem,
Azt is megadhatja az a nagy Úristen!
Adjon az Úristen ennek a gazdának
Száz kis malacot,
Egyik ólból kifusson,
A másikba befusson,
Harmadikba is jusson,
Haj, regő, rejtem,
Azt is megadhatja az a nagy Úristen!
Adjon az Úristen ennek a gazdának
Két kis ökröt,
Két kis bérest,
A kisebbik béresnek arany ostornyelet,
A nagyobbik béresnek csengős-pengős szekeret,
Szekér mellé kereket,
Kerék mellé vasszeget,
Vasszeg mellé faszeget
Haj, regő, rejtem,
Azt is megadhatja az a nagy Úristen!
Adjon az Úristen ennek a gazdának
Két kis tehenet,
Tejet-vajat eleget,
Hadd süssenek rétest
szegény regölőknek,
Haj, regő, rejtem,
Azt is megadhatja az a nagy Úristen!
Ha a maguk asztala mi asztalunk volna,
Szent oltár volna,
Haj, regő, rejtem,
Azt is megadhatja az a nagy Úristen!
Ha a maguk kenyere mi kenyerünk volna,
Krisztus teste volna,
Haj, regő, rejtem,
Azt is megadhatja az a nagy Úristen!
Ha a maguk bora a mi borunk volna,
Krisztus vére volna,
Haj, regő, rejtem,
Azt is megadhatja az a nagy Úristen!
Párosító ének:
Itt is tudunk egy leányt, kinek neve: Marcsi,
Itt is tudunk egy legényt, kinek neve: Jancsi,
Isten meg ne mentse,
Kebelébe ejtse,
Kert mellé szorítsa,
Úgy síkassa, ríkassa,
Mint a Siska malacát,
De még annál is jobban,
Haj, regő, rejtem,
Azt is megadhatja az a nagy Úristen!
"Záradék", avagy adománykérés:
Széken ül a gazda,
Pénzét számolgatja,
Fele a gazdáé,
Fele regölőké,
Haj, regő, rejtem,
Azt is megadhatja az a nagy Úristen!
(Regölés, Vas megye, részletek; forrás: www.folkradio.hu )
A regölés előadásmódja monoton, ritmikus, a varázsige refrénjével valóban hasonlatos egy korabeli táltos révüléséhez. Az énekhang kíséretét kolomp- és csengőszó, (ezeket ősidők óta szellemriasztásra használták), valamint köcsögduda, doromb, kereplő, furulya, és láncosbot adja. Moldvában, ahol hejgetésként, urálásként ismert ez az ősi szokás, a hégetők, urálók mellett sültüvel (furulyával), néhol dudával, dobbal és bikával kergetik a rossz szellemeket. Utóbbi (a bika) egyrészt egy ősi termékenységi jelkép, vagyis van olyan hejgető, aki kifordított szőrbundában szarvakkal jelenik meg, és van a bika, ami egy hangszer, a köcsögduda nagytestvére, ami tulajdonképp egy dézsaszerű feneketlen edény, melynek membránja házilag kikészített és szőrtelenített juhbőr, és közepén lófarokszőr van befűzve, aminek ugyanaz a szerepe, mint a köcsögduda nádjának. Azt meghúzva az alkalmi instrumentum bőgő, böfögő hangot ad, mint amikor a bika bőg…Mindemellett sok moldvai faluban a búza elvetését is eljátszották, nagy csinnadrattával kísérve, a Ceausescu-érában a téesz ökreit, gabonáját is segítségül hívva hogy ezzel serkentsék a gabona termőképességét, s elzavarják az ártó szellemeket.
Gyimesben fiatal legénykék jártak "harsogtatni", ami azt jelentette, hogy a "pap", aki a jókívánságokat elmondta, a karikás ostorral pattogtató legénykék előtt állt, fennhagosn elharsogta jókívánságait, majd "hajrá-hajrá" buzdítással csikart ki belőlük félelmetes ostorpattogtatást.
S hát a székelyföldön sem volt ez másképp, de azért is hagytam a végére ezt a tájegységet, mert idevalósi, egész pontosan Kénos községből származik az a regölés, amit mi megénekeltünk a Varázslattal és a Csodaszarvas vadászattal együtt a "Jönnek a huszárok" című CD-nken. Kénosról tudni kell, hogy régen több csoportban járt regelni a férfinép (gyerekek, ifjak, idősebbek), aztán annyira megfogyatkozott a lakosság, hogy később már egy csapat járt megénekelni a frissen (azon esztendőben házasodottakat).
A kommunizmus sem kedvezett a kénosi hagyományoknak, volt, hogy egy csíkszeredai hagyományápoló bemutatón a regölést záró "Úristennek szent fia" kezdetű dal eléneklésekor mindenki felállt, s akkor behúzták a függönyt, s véget vetettek a "hagyományőrzésnek". Vagyis a román hatalom megriadt attól a szellemiségtől, ami túlélt megannyi háborút, s elevenen élt egy teljesen élhetetlen diktatúrában is.
A kénosi hagyományok őrzésében egyébként nem szabad megfeledkeznünk Mózes Sándor bácsiról, aki visszatanította a falu fiatalságának ezt az ősi hagyományt, s azóta is járnak házról házra, "de hó reme róma", s megéneklik a frissen egybekelteket (sajnos egyre kevesebbet).
Mi pedig jó pár éve varázsolunk, regölünk, vadászunk, hogy újra meg újra eljussunk a csodaszarvast követve Magyarhonba. Itt akár lehetne azt is mondani, itt a vége, fuss el véle, de előtte szeretnék bizalmasan megosztani egy évtizedes titkot a kedves olvasókkal.
Történt ugyanis, hogy elhatároztuk, hogy az akkor még csak Regölés formában létező műsorszámunkat fel kellene venni. Sokat töprengtünk azon, hogyan lehetne ezt összekötni a Csodaszarvas legendával, illetve mivel lehetne még kerekebbé tenni a történetet. Már nagyjából megszületett a Varázslás és a Vadászat gondolata, és hosszú napok elteltével egy szép napos reggelen a Széchenyi-hegyen egy zenekari próba alkalmával Zoli egyszer csak elkezdte szavalni azt a szöveget, ami a mai napig, illetve a lemezen is a varázslás szövege. Közben megszólalt a furulya is, mégpedig oly archaikus ihletettséggel, hogy később az akkor, az elmémben született, vagy ahogy én fogalmaztam a "fentről kapott" dallamot az Artisjus később népdallá minősítette.
Nem tudom, nem tudjuk, hogyan szálltak a földre, a torkunkba, kezünkbe, hangszereinkbe, szíveinkbe azok a szövegek és dallamok, de később bevallottuk egymásnak, öntudatlanul lettünk birtokosai ezeknek a kincseknek, s tiszta lélekkel úgy éreztük, az őseink üzentek odafentről.
S amíg így vigyáznak reánk a régi táltosok, addig nincs mit félnünk attól, hogy a sötét erők bármit is elvehetnének tőlünk! Hiszen ahogy eddig is volt, úgy mindig is lesz olyan, aki átvegye, átvigye, megértse ezt a szakrális tudást, aminek a birtokában bizton állíthatom, hogy a XXX. században is lesz magyar nyelv, népdal, néptánc, népszokások, s 3012-13 fordulóján is járnak majd a regösök házról házra egy olyan szép kis országban, amit úgy hívnak: Magyarország...
Még boldogabb Új Esztendőt kívánunk!
Timár Sándor a Kolompos együttes nevében
