2013. a külhoni magyar kisiskolások éve – Útinapló

Vannak különleges pillanatok az ember életében, amikor válaszút elé érkezik, s olyankor egy jó döntés nem csak előre lendíti az úton, amin halad, hanem visszaigazolást is kap, hogy eddig is jó irányba tartott. A mi eddigi történetünk, az elmúlt negyed századunk épp arról szólt, hogy a lehető legtöbb helyre eljuttassuk őseink üzenetét, megismertessük egyszerű földi létük teljességét, szépségét a ránk hagyott értékek közvetítésével, megmutatásával, legyen az tánc, ének, zene, mese, játék, vagy csak egy különös érzés, hogy jó magyarnak lenni.

Az is már zenei pályánk kezdetétől nyilvánvalóvá vált, hogy különösen fontos ez a nem magyar környezetben élők számára, és különösen fontos ez a gyermekeknek, mert ők olyan fogékony korban vannak, amikor minden impulzus a gyermeki lélek katalizátorán felerősítve épül be személyiségükbe.

Aztán, ahogy a kicsinyeknek szóló műsoraink híre átlépte az országhatárokat, megszaporodtak a külhoni felkérések, ám leginkább a közelebbi területekre (Felvidék, Vajdaság, Partium, Kárpátalja, Bécs) tudtunk eljutni, bár azért elzarándokoltunk Székelyföldre, Kolozsvárra, Dévára, Grazba és még Helsinkibe is. Sajnos minden felkérésnek nem tudtunk-tudunk eleget tenni, mert itthon is sok helyen várnak bennünket, és a távolság is nehezen legyőzhető akadály úgy időben, mint anyagiakban, de egyre inkább érezzük, kölcsönösen szükségünk van ezekre a közös feltöltődésekre

Idén márciusban azonban elérkezett az a pillanat, amely egy kegyelmi állapottal is felért, hiszen Hajnal Virág a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága által meghirdetett „2013. a külhoni magyar kisiskolások éve” program stratégiai főreferense megkeresett bennünket, hogy volna-e időnk, hajlandóságunk, (erőnk, energiánk) egy 22 állomásos több mint 5000 kilométeres kárpáti körútra. Rövid töprengés után természetesen igent mondtunk, s a gondolkodás is csak azért történt, mert ki kellett találnunk, és le kellett egyeztetnünk az időpontokat. Aztán ki-ki egyénisége szerint megkezdte a test-lelki felkészülést a hosszú utazásokra, a családtól való több napos elszakadásra. Egy valamire azonban nem számítottunk, illetve nem ilyen mértékben, ez pedig a szíves látás, a befogadás, a hála és a szeretet, amit eddigi utazásaink során minden helyen megtapasztaltunk.

Nos, ennyit elöljáróban most azonban kalandra fel, s járjuk körbe tágabb magyar hazánkat!

Előkészületek

2013. március 26. 13:00, Budapest, Kossuth tér

Két szokatlan jelenségre figyelhettek fel ebben az időpontban az említett helyszínen tartózkodók: a március végén igen ritka hókupacokra és arra az öt jókedvű fickóra, akiket (reméljük egyre többen) Kolompos együttes néven ismernek. Egy utolsó egyeztetésre érkeztünk a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságára, ahol kellő komolytalansággal tűrtük a szigorú biztonsági ellenőrzést, enyhe mosolyt csalva a személyzet arcára. Majd miután Leventét lefegyverezték (le kellett adnia kedvenc bicskáját), már benn is voltunk a védett objektumban, ahol Hajnal Virág stratégiai főreferens és Róna Eszter projekt koordinátor fogadott bennünket.

Hamarosan kiderült, hogy a bikkfanyelven megalkotott titulusok mögött lehetetlent nem ismerő, a gyerekeket és a külhoni magyarságot szerető, becsülő szakemberek lakoznak, így a kezdeti rövid feszengés után már oldott hangulatban „szakmáztunk”.
Rájöttünk arra is, hogy virtuálisan már régóta ismerősök vagyunk, mert találkoztunk már Kolompos koncerteken, táncházakban sőt, a lányaink együtt táncoltak a Csillagszemű táncegyüttesben.

A turnéról is beszéltünk, megtudtuk többek közt, hogy a koncertünk egy három órás program fináléja, amelyet játszóházas, kézműves, énekes-mozgásos foglalkozások előznek meg. Szó esett még az utazásokról, a szállásról, hangszereink és a technikai eszközeink kiviteléről, majd nagyjából 25 perc után azzal a jó érzéssel búcsúztunk el, hogy teljesen egy húron pendülünk. Ennek fokozásaként Levente visszakapta a bicskáját, és autóinkat nem találta el egyetlen, a házak tetőiről lezúduló hótömeg sem.

ATA Carnet! – avagy a határátlépés viszontagságai…

„Hallgat a felszín fecseg a mély” citálhatnám némi képzavarral József Attilát, mert mára sokunknak olyan képzete van az egyik országból a másikba jutásról, hogy kapom magam, meg a személyi igazolványomat, s utazgatok több ezer kilométert Európa-szerte anélkül, hogy bárki megállítana.
Hol a határ?
Határ?!
Jaj kérem, az már a múlt, sőt mi több, a múlt évezred! Velünk megtörtént egyszer, hogy Graz felé menet szerettünk volna forintért üzemanyagot venni, így mikor az autópálya mellett észrevettünk egy MOL kutat, kiálltunk tankolni. Legnagyobb csodálkozásunkra az árak euróban voltak feltüntetve, s kiderült, már egy ideje Szlovénia kiváló minőségű útjait koptatjuk.

Vannak azonban szomszédos országok, ahol nem a sima felszín a jellemző, sem az utak, sem a határátlépés tekintetében, hanem inkább a mélyre ásott múlt kezd el felderengeni és fecsegni hol szerbül, hol horvátul, hol meg ukránul. Ráadásul a bürokrácia elnyűhetetlen gépezete sikeresen életben tartott egy olyan okmányt, amivel az egyszerű földi halandók hivatalosan is bizonyítani tudják, hogy az általuk kiállítás, koncert, filmforgatás, tudományos kutatás, sportolás, stb. céljából magukkal cipelt nagy értékű eszközök a saját tulajdonuk. Ezen okmány megléte arra is némiképp garancia, hogy nem éri kellemetlen meglepetés őket, ha külföldről visszatérve a szemfüles vámosok bekukkantanak a kocsiba, buszba, s megkérdezik, „Mi ez a rengeteg hangszer uraim?”.

Ez a nevezetes okmány az „átákárné”, vagyis az ATA carnet (vámelőjegyzési igazolvány), mely a mi együttesi szlengünkben leginkább egy szitokszóhoz hasonlít, tekintve, hogy többször vitába keveredtünk vámosokkal ennek hiánya miatt, ha nem nyugati irányban léptük át a határt.

Legutóbbi és legkellemetlenebb élményünk épp két esztendeje történt a szerb-magyar határon. A muzslyai gyerekekhez siettünk, de minden igyekezetünk végpontja az a szerb vámtiszt lett, aki miután profi módon begyűjtötte úti okmányainkat, egy régi beidegződésnek engedelmeskedve kijelentette, hogy vagy felírunk minden hangszert, technikai alkalmatosságot, illetve bármit, amit úgy gondolunk, vissza is akarunk hozni, vagy, de mindenképpen fizetünk valami baksist azért az állambiztonsági szempontból nem csekély kockázatért, hogy egy ilyen veszélyes társaságot, mint mi átengedjen az ő féltett határmezsgyéjén.

Mivel mi nem számoltunk többet fél óránál a határátkelésre, kétségbeesetten osztottunk-szoroztunk, s úgy döntöttünk otthagyjuk emberünket, mert mire mindent tételesen számba vennénk, valószínű a muzslyai szülők már a fürdetésnél tartanának a napi programban. (Azért azt már most megsúgom, a sors úgy rendelte, hogy idén a muzslyai gyerekek is kaptak kárpótlást, amikor Nagybecskereken jártunk!)

Mindezt elkerülendő idén komolyan vettük ezt a vámelőjegyzési igazolványt, s Gáborunkat elküldtük az illetékes hivatalba a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarába, hogy a tudományos részletességgel felsorolt, sorszámokkal, különleges ismertetőjelekkel ellátott, vagy ezek híján művészien körbeírt hangszereinket, hangtechnikánkat és médiaalkalmatosságokainkat lajstromba vegyék.
Úgy tűnt, a hosszas telefonozgatás, e-mail küldözgetés során egybegyűjtött tudásbázis még egy Hold-utazásra is elegendő lenne. Igen ám, de kiderült, Európa velünk szomszédos országaiban a határmenti hivatalos szervek kevésbé beszélik az évszázadokon keresztül közvetítőnyelvként is ismert magyart, helyette inkább az angollal birkóznak. Magyarán, Gáborunknak „postafordultával” vissza kellett trappolni a hivatalba, hogy a 24 óra alatt összefabrikált „átákárnét” szép magyar angolsággal újrafogalmazva ismét lepecsételtesse.

Elkészült hát a csilli-villi, multikulti ATA Carnet, s egészen látványos nyelvi-fordítási megoldások születtek a hatlyukú parasztfurulyára, a tilinkóra, ütőgardonra, tamburára, melyeket immár történelmi tényként őriz ez a hivatalos okirat.

Hozzáteszem, ezt az „átákárnét” szerintem tényleg csak az utazók bosszantására találták ki, mert emiatt várakoztunk hosszú órákat a magyar-szerb, a szerb-horvát, majd a horvát-magyar határon, nemkülönben Ukrajnába menet. A nagy rejtély ezekben az okmányokban, mégsem az, hogy mindent tételesen be kell vezetni a központi adatbázisba és kézzel is ki kell tölteni a vámosoknak egy csomó papírt (miközben mi birkatürelemmel álldogálunk órákat, nem egyszer kékre fagyva az áprilisi télben), hanem az, hogy mindeközben egyetlen egyszer sem nézték át tételesen a szóban forgó műtárgyakat, ergo, teljesen felesleges volt minden.

„No comment”, bár azt gondolom jóhiszeműen, ha valami módon eltűnt volna bármi is a feltüntetett értékeinkből, legalább lett volna egy hivatalos igazolás azok létezéséről. De ami még felemelőbb: eljutottunk minden célpontba, s bár ez ma már nekünk tényleg furcsa, de kisebb-nagyobb időveszteségekkel, mégis át tudtunk kelni ezeken a határokon, melyek egy letűnt világ szomorú mementói, hogy magyar ember a magyarhoz csak ilyen megpróbáltatások útján tud eljutni a hajdani saját hazájában.

De miként is történt mindez, s mi lett azután? Ezt a folytatásban mesélem el!

Timár Sándor