Fotó: Barna György - Ceglédi karácsonyi színpad

Másfél hónapja koppintottam le az első karaktert… most már bevallhatom, egy előző, novemberi írás elején, amikor tönkrement a számítógépem. Először nem is sejtettük mekkora a baj, próbálkoztunk kisebb javítási manőverekkel a nagyfiammal, aztán szinte egy teljes gépcsere lett a vége. Közben eltelt közel két hét. Utána beteg lett a Legkisebb Ugrifüles (Anna lányom), és én vigyáztam rá. Megint ugrott egy hét.

Akkor már tisztán látszódott, hogy a novemberi téma már a múlté, irány a december. De akkor, mint valami szélvész kezdett múlni az idő… minden robogott, haladt, elszaladt – kolompolás, kotyolás, Luca széke, Betlehem – csak egyvalami maradt: a Mikulások a boltok polcain. Októberben odacsücsültek, néhányan még most is ott szomorkodnak "leszázalékolva" (20-30-50%-kal olcsóbban), jobb sorsú társaik azonban még sok helyen kukucskálnak gyerekszobák ablakaiból! Persze, azóta már a Karácsony a fontos a kiváltképp a kereskedelemben, s az ajándékozási láz csúcspontján az emberek a flipperjáték kilőtt golyóiként pattannak egyik áruháztól a másikig, s a csapódásokat, vásárlásokat a számláló bőkezűen pontozza. Közben mindenhol tömeg, zaj és villódzás, az orvos-meteorológusok pedig arra biztatnak, hogy a téli depressziót aromaterápiával űzzük messzire. Az év végi hajrában mindenki száz százalékon pörög, hogy aztán 24-én este leroskadjon a karácsonyfa mellé s boldog örömmel nézze végig amint szerettei kibontogatják a nekik szánt csomagokat. Mire elfogynak a gyertyafényes ünnepi asztalról a hagyományos karácsonyi étkek, vagy mire elindulnak a karácsonyi Szentmisére, lassan megnyugszanak az emberek. A decemberi féktelen rohanás után végre megérkezünk, végre együtt a Család, s a hosszú, sötét téli esték után végre fény árad szét lelkeinkben.

Erről szól az Advent, amikor az emberek kitárt lélekkel készülnek erre a nagy eseményre, s ha jól belegondolunk, mindenféle szorongás, rohanás, harsogás ellenére tényleg van valami felemelő ebben az időszakban. Nem csak a szépen feldíszített utcák, a karácsonyi hangulatot árasztó kirakatok, a rádiókban felcsendülő jellegzetes dallamok, a karácsonyi ízek, illatok jelzik az ünnep közeledtét, hanem az emberi jóság, a segítőkészség, felebaráti szeretet is elősejlik a nagy csillogás mögül. Ilyenkor meghatott döbbenettel látjuk-halljuk, hogy az egész ország, sőt az egész nemzet (határon innen és túl) megmozdul, hogy kézen fogja az elesetteket, megetesse az éhezőket, befogadja az árvákat, s társa legyen az egyedül maradottaknak. Ez az ünnep lényege! Mert ahogyan a nap is mindenkire süt, úgy a sötétséget legyőző, a világosságot elhozó Megváltót is epedve várja minden földi halandó és élő lény.

Ez a téli napfordulóhoz kötődő csodavárás feltehetően egyidős az emberiséggel, a környező európai kultúrkörben is számos emlék maradt fenn, mely ilyentájt, Márton naptól a Farsangig a gonosz, sötét erők legyőzéséről szól. A Kárpát-medencében is tucatnyi néphagyomány maradt fenn, melyek jobbára még a kereszténység előtti időkben keletkeztek, de aztán integrálódtak, belesimultak az egyház által engedélyezett vagy parancsolt ünnepek körébe. Természetesen mindennek a fundamentumát a környező világgal kapcsolatos megfigyelések, hiedelmek, történések adták. Ősz végére ugyanis lezárult a gazdasági év betakarították a termést. Milyen beszédes ez a kifejezés, amely nem csak az aratást, vagy a szüretet jelenti, hanem egyfajta befelé irányultságot, rendrakást is sugall, ami biztonságérzetet is ad a gazdálkodóknak. Ekkortájt már megkezdődtek a disznóvágások, amit melegben ugye nem lehetett elvégezni viszont az ünnepekre épp megszikkadt a felfüstölt kolbász, megérett a jóféle sódar (sonka) íze, s a kocsonyának való is bekerült a kamrákba, padlásokra. A férfiak a rövid nappalokat arra használták, hogy megjavítsák a szerszámokat, rendbe tegyék a házat, ólat, tüzelőt gyűjtsenek, aztán megünnepeljék egy kupa jó borral az Andrásokat, Miklósokat, Tamásokat. Az asszonyok a fonóban töltötték az időt tollfosztással, kukoricamorzsolással, szövéssel, fonással, és mindenféléről pletykálkodtak, vagy meséket mondtak. A gyermekek, fiatal legények, leányok pedig jártak lucázni, betlehemezni, kántálni, miklósolni, regölni, néhány jó falat, vagy némi aprópénz reményében. Mindez része volt az adventi várakozásnak, amikor sokkal inkább együtt lélegzett a falu közössége, mint az év más időszakaiban, s bizony a kemény téli hidegek beálltával, a hóban, fagyban a közösség tagjai jobban is egymásra voltak utalva. Jó faluközösségben nem fordulhatott elő, hogy valaki megfagy, mert napokig nem néztek felé a szomszédok. Azt is tudták, ki az aki nagyon szegény, hogy se étele, se tüzelője nincs, s hát mindig akadt valami segítség. A rendszeres hitélet is összetartotta a falvak népét, s egy jó pap, egy jó tanító áldás volt minden közösség számára.

Mára már sok más mellett ez is megváltozott, a falvak "őslakosai" lassan kihalnak, a kicsi parasztházak ablakai esténként sötétek maradnak, s gyom lepi be a hajdan takaros kerteket. Talán jön új lakó, aki tisztelettel vigyáz majd a régi holmikra, eltakarítja a gazt, talán újra fény gyúl az kicsi házak apró ablakaiban, s talán felvirágzik majd újra a kis falu, a vidék és az ország, ha az adventi csodavárás, a szeretet, a gondoskodás, az értékteremtés és őrzés közös céllá válik mindazoknak, akik itthon érzik magukat e kicsiny, de csodálatos hazában.

A fény eljövetelét várván, a téli napéjegyenlőség napján, az elmaradt világvégének örülvén és a fentebb írtakban bizakodva kívánok ezekkel a gondolatokkal áldott, békés, szeretetteljes Karácsonyt a Kolompos együttes nevében!

Timár Sándor